Remegve, várakozva hallgatom a hátam mögött a lépéseit. Néha teljesen elcsendesedik, s elképzelem, ahogy magasra emeli a pálcát. Ahogy a képzeletbeli ütés elindul, összerándulok. Csodálkozva érdeklődik ennek miértjéről, hiszen hozzám sem ért. A várakozás még őrjítőbb, mint a lehetséges fájdalom.
A pálca könnyedén ér a bőrömhöz, végigsimít rajta, s tetőtől talpig beleborzongok, libabőrös leszek. Újra csend… majd a pálca visítva szeli a levegőt, míg végül belém mar. Egész hosszában, égető csíkot hagyva maga mögött. Újabb ütés, újabb lángoló sáv párhuzamosan, s csak záporoznak az ütések.
Talán ki sem fogom bírni. Lehet, hogy nem bírom tovább. Lábujjhegyre állok, de nem tudok menekülni a meztelen hátsómra omló ütéstömeg elől. Az egymásba érő pálcanyomok egyszerre sajognak. A szemem és fogam összeszorítom, az ujjaim elfehérednek ahogy az asztalba kapaszkodom, s csak arra bírok gondolni, hogy ki kell bírnom Érte.
Szinte fel sem tűnik, hogy már nincsenek új ütések, csak a szétáramló fájdalom éget, s egy kéz ápolja, becézi vörösen izzó bőrömet.
A lágyan simogató kéz meggyötört fenekemről a lábam közé kalandozik, s az ujjak felderítik titkomat. Könnyedén csúsznak felhevült, síkos barlangomba. Édes volt a kín, s ajzó a fájdalom.